1972 októberében egy uruguay-i rögbicsapatot szállító kis utasszállító repülőgép az Andok kopár, sziklás, havas hegyei között lezuhan. Az utasok közül néhányan a becsapódás pillanatában szörnyethalnak, többen súlyos, mások könnyebb sérülést szenvednek, és vannak olyanok is, akik egy karcolás nélkül megússzák a tragédiát. De ők sem szerencsések...nem ez a katasztrófa volt életük legszörnyűbb pillanata. Telnek az órák, a napok, de semmi nem utal arra, hogy közel lenne a segítség. A rádió a becsapódáskor tönkrement, képtelenek üzenetet küldeni, és fogalmuk sincs arról, hogy keresik-e őket még egyáltalán. A túlélők hólét isznak, beosztják a gépen talált összes élelmiszert, és még a fogkrémet is megeszik, de a készlet csak néhány hétig elegendő. A kemény hideg, az éhség és a reménytelenség érzése szinte az őrületbe kergeti a túlélőket. A halottak száma is napról napra nő: a sebesültek és a gyengék nem bírják az embertelen körülményeket. Több mint egy hónappal a katasztrófa után az életben maradottak arra kényszerülnek, hogy halott társaik húsával táplálkozzanak. Tudják, hogy már senki nem keresi őket, ezért néhányan közülük útnak indulnak, hogy átvágva a hegyeken eljussanak az első lakott településre és segítséget hívjanak. Legyengült szervezettel, lélekben és fizikailag meggyötörve vágnak neki az útnak tudván: ez az egyetlen esélyük a túlélésre.